- Bár édesapád francia, Marokkóban nőttél fel. Milyen érzés volt, amikor tizenévesen Párizsba költöztél?
 
- Először egy igazi kultúrsokk volt, nem voltam rá felkészülve. Apám meglepetése volt, aki úgy gondolta, jó ötlet, ha Európában, Párizsban tanulok. Nem voltam hozzászokva az időjáráshoz, a kultúrához, mert a marokkói kultúra teljesen más. Öt évbe telt, hogy barátaim legyenek, és igazán megismerjem Párizst. 
 
- Mikor kezdtél el zenélni? 
 
- Még Marokkóban. A családom is nagyon muzikális, a nagybátyáim zenészek, az édesanyám énekesnő volt, mielőtt férjhez ment. Szóval gyakran részese voltam közös zenéléseknek, improvizációknak. Aztán amikor Párizsba mentem, egy kis időt kihagytam, hogy felnőhessek a feladathoz, és csak 17 évesen kezdtem el színpadon énekelni. Aztán megismerkedtem zenészekkel, és elkezdtem másokkal is együtt zenélni. Tulajdonképpen tíz év kellett hozzá, hogy elkészítsem az első lemezemet, de ezt az utat én magam választottam, mert mindenképpen azzal akartam kezdeni, hogy színpadon vagyok, és csak azután akartam elkészíteni a saját lemezemet, és azzal turnézni. 
 
- Zeneileg mi jelentette számodra a legnagyobb inspirációt? 
 
- A legfőbb inspirációt az afrikai blues, és a ’40-es,’50-es évekbeli dzsessz, amit azokból a Hollywoodi filmekből fedeztem fel, amiket gyerekkoromban Marokkóban láttam. Leginkább az érdekelt, hogy milyen az afrikai zene más országokban, mert például a blues teljesen más Amerikában, mint nálunk Marokkóban. Ezenkívül mauritániai, orientál, főleg egyiptomi énekeseket és angol nyelvű zenéket hallgattam. Amikor Párizsba költöztem, elkezdtem cigányzenéket hallgatni és megismertem különböző európai dzsessz előadókat. Ugyancsak felfedeztem a portugál fadót és más mediterrán zenéket. 
 
- Az első lemezed, a Handmade 2010-ben jelent meg. Több elismerést is nyertél vele, például az év world music lemezévé választották Franciaországban. Számítottál erre? 
 
- Nagyon meglepett. Nem számítottam ennyi jó dologra. Azt gondoltam, hogy ez a lemez nagyon undergound lesz, és csak a dzsesszadók játsszák majd. Végül nagyon jól szerepelt Franciaországban, Belgiumban és Svájcban, az emberek szerették, rengetegen jöttek el a koncertekre, és elkezdtünk fellépni más országokban is vele. Jártunk Oroszországban, Törökországban, Japánban és persze Marokkóban. 
 
- Milyen volt visszatérni Marokkóba? 
 
- Már azelőtt is koncerteztem ott, hogy kijött a lemez, de miután megjelent, még sokkal nagyobb lett az érdeklődés főleg a fiatalok részéről. Az utolsó fellépésemen ötezer ember volt. Számomra ez volt a legnagyobb ajándék, amit valaha is kaphattam. 
 
- Bár az első nagylemezed csak tavaly jelent meg, idén kijött egy új EP, az Until The Next Journey. 
 
- Valójában a kiadóm kérte, hogy hozzunk ki új anyagot, mert a tavalyi lemez óta folyamatosan turnézok, és még ősszel is folytatódik Amerikában, majd Ausztráliában. A következő lemezhez csak a turné után fogok hozzá, de volt néhány ötletem, és ezeket kiadtuk. 
 
- Élvezed a turnézást? 
 
- Igen, nagyon. Gyerekkoromban folyton költöztünk egyik városból a másikba, és legalább 15-en voltunk a nagyszülőkkel együtt. Jól ismerem ezt az életmódot, és élvezem, hogy emberek között lehetek. Ugyancsak, ez egy hatalmas élmény számomra. Ez egy varázslatos dolog, mert felfedezhetek egy csomó különböző kultúrát, megismerhetek érdekes embereket, és számomra ez a legcsodálatosabb dolog.